Igaz történet

Délelőtti rendelés alatt szólalt meg a telefon és egy férfihang Svédországból jelentkezett.

Váratlan szituációban egy szempillantás alatt rengeteg dolog villan át az ember agyán. A hívás annyira szokatlan volt és annyira képtelennek tűnt, hogy semmi jóra nem gondoltam.

A férfi folytatta: egy kutyát  találtam, aminek a nyakában van egy piros szivecske formájú fém biléta az ön nevével, telefonszámával és legalul egy számmal. Eddig nem volna semmi meglepő az elmondottakban, de hogy egy általam oltott és bilétával megjelölt kutya Svédországban kóboroljon, ez hihetetlennek hangzott.

Mivel a rendelőben voltam, nyomban a számítógéphez léptem, egy kattintással előhívtam az elmúlt évben oltott és megjelölt kutyák listáját és a férfi által bemondott szám alapján meg is találtam egy erdőkertesi gazda nevét, címét és telefonszámát. Ismerős volt a név, emlékeztem  is rájuk.

Hirtelen felötlött bennem, hogy a tavalyi oltáskor mintha említették volna, hogy a fiuk a kutyával Svédországba készül. Részletekre azonban nem emlékeztem, hiszen nem sok közöm volt hozzá.

Mondom a férfinak, hogy van egy 20-as telefonszámom, ezt nyomban fel fogom hívni. Kérte, hogy adjam meg neki, ő majd rövidre zárja a történetet. Ezt természetesen nem tehetem  meg, mert személyes adatot kizárólag rám bízott a kutya tulajdonosa, de megígértem, hogy a telefonomból megőrzöm a számát és valaki jelentkezni fog a kutyával kapcsolatban. Abban reménykedhettem, hogy a fiatalember valamelyik itthon maradt rokonát el tudom érni. Ők aztán megtaláljákmajd a módját, hogy üzenjenek neki a távolba.

Elbúcsúztam, megköszönve a körültekintő eeljárást és a nyilvántartásomban szereplő számot hívtam. Egy cseppnyi reményt nem tápláltam azzal kapcsolatban, hogy még élő a szám. A telefon azonban csengetni kezdett, tehát élő a szám, a csengetés azonban  nem a szokásos volt, hanem vékony, hosszan-játszó. Kisvártatva jelentkezett a nyomban ismerősnek tűnő hang.

Ugye elveszett a kutyája?- kérdeztem rögtön a bemutatkozás után. Egy pillanatra elképzeltem a tulaj csodálkozását.  A nevemet és a hangomat ő is felismerte, köszöntött is, de több ezer kilométer távolságból ezzel jelentkezni álomszerű. Rövid habozás után viszont elmesélte, hogy előző este meglépett a kutyája.  Ki tudja miért történt? De azt is említette, hogy az itthon berakott mikrochipet kint átíratta az ottani címére.

A megtaláló teljesen véletlenül szintén magyar volt. Stockholmtól 100 km-re nyugatra egy kisvárosban  talált a kutyára. Elsőre meglepte, hogy egy kutya kóborol, mert az ott nem szokásos. Amikor meglátta a bilétát a nyakában, rajta a magyar írást és a telefonszámot, nem gondolkodott, hanem azonnal felhívott.

A tulajnak mondtam, hogy a híváslista alapján  ismerem a megtaláló telefonszáma és kértem, hogy írja fel. Keresse ő közvetlenül a becsületes megtalálót.

Pillanatra elnézést kért, amíg papírt és ceruzát keresett. Ahogy a számokat kettesével diktáltam és ő visszamondta, hallottam, hogy megcsuklik a hangja. Sok sikert kívánva búcsúztam sietve.

A kóbor bizonyára visszakerült a gazdájához. Talán nem is vándorolt messzire. Talán két, egymást addig nem ismerő külföldön élő magyar is egymásra talált.

Eddig a mese. Mert ez nekem olyan volt, mint egy mese. Sok kutya hordja a nyakában a mikrochipet, de azt csak műszerrel lehet leolvasni. A nyakörvön lógó biléta a járókelőket nyugtatja meg arról, hogy a kutya veszettség ellen oltva volt és a gazdája gondos ember.

Mekkora szíve és segítő szándéka volt a megtalálónak, aki nem sajnált hazatelefonálni. Neki ez teljesen természetes volt. Ezek a férfiak otthonuktól távol élnek. Nyilván hat rájuk a környezetük. És tudnak nagyon emberként viselkedni.

Valamit elrontottunk! A sok itthon kidobott és céltalanul kóborló kutya szomorú sorsa erre sehogyan sem rímel.

Szép történet. Szinte hihetetlen. Szerencsére igaz.

dr. Mohai Imre

állatorvos